Dienstag, 17. August 2010

Der "frisch gebackene" König (A "frissensült" király)

Az alábbi írást Poppét nevű olvasónk küldte el a szerkesztőségnek:

A felsült frissensült

Eddig azt gondoltuk, hogy a Szabó András-féléken kívül van igazi református értelmiség a Károli Gáspárról elnevezett egyetemen. Bár a BTK-n olyanok tenyésznek, mint a neofita Petrőczi Éva és Koncz Judit vagy a pszeudo-katolikus ateista Hansági Ágnes, akiknek a szakmai teljesítménye egyenlő a nullával, de… És akkor most következne a „de”! De legalább – azt reméltük – a másfél évszázados hagyománnyal rendelkező teológiai karon van színvonal is, és vannak reformátusok is, akik ezt ott képviselik. Van itt jó pár professzor, mint pl. Pethő Sándor dékánhelyettes. És egyszercsak kiderül róla, hogy ő közönséges szélhámos és csaló. A sajátjaként feltüntetett publikációk nem léteznek, az egyetemi tanári címet bitorolja. Mit szól ehhez a többi híres professzor? Pl. Németh Dávid? Ő az Egyetemi Doktori és Habilitációs Tanács elnökeként annyira semmit, hogy éppen Pethőt hívja meg az EDHT-ba a teológia képviseletére. De talán a harmadik híres professzor, Balla Péter képes megmenteni a Kar becsületét. Hogy mekkora tudós Balla Péter, az kiderül Jakab Attila vallástörténész Balla Péter könyvéről írt megsemmisítő erejű és meggyőző szakmai bírálatából. Na jó, Balla tényleg gyenge epigon, nem a Bibliára hivatkozik, hanem 200 évvel ezelőtti szaktekintélyekre, és csodálkozik, hogy őt is és angolul írt nevetséges ópuszát is ignorálja a világ. Ám akkor még mindig maradt egy „de”, az utolsó nagyágyú a Hittudományi Karon, a Genfben tanult és ifjúkorában zseni hírében állt Karasszon István. Vagyis legalább a teológián van egy Karasszon, aki nem csak a szakmai színvonalat, hanem a református értemiséget is képviseli a lakájlelkű, folyton tekintélyekhez igazodó Balla Péterekkel szemben. De most nyáron Grüll Tibor ókortörténész Karasszon Istvánt is leleplezte a Buksz nyári számában egy hét oldalas tanulmányban, amelyből kiderül, hogyha Karasszon az ominózus református szellemi magaslat csúcsa, akkor ez nem magasabb egy alföldi homokbuckánál. Valahogy Karasszon sem szeret – Balla Péterhez hasonlóan – sem az eredeti forrásra, a Bibliára hivatkozni, sem mai szerzőkre, ő is megrekedt a 19. században. A leggyakrabban hivatkozott szakirodalom könyvében Julius Wellhausen 1886-ban írt Prolegomenája… Karasszon Svájcból hazatérve Magyarországra egycsapásra elfelejtette, amit odakint tanult, megszűnt zseninek lenni, és beleolvadt abba a szürke átlagba, amelyet az imént idézett társai, Balla, Németh és Pethő képviselnek.

Sajnos, az interneten még nem olvasható Grüll Tibor kritikájának teljes 7 oldalas szövege –

http://bibliairegeszet.blog.hu/2010/07/10/karasszon_istvan_izrael_tortenete – azonban a BUKSZ nyári számában már igen. Ebből közlünk itt most 2 részletet, az elejét és a végét.

Grüll Tibor: A „frissensült király”

Az ókori Izrael története történetkritikai előadásban

(Karasszon István: Izrael története, A kezdetektől Bar-Kochbáig, Új Mandátum Kiadó, Bp., 2009, 297 old., 2380 Ft)

– részlet a tanulmány bevezetőjéből és a végén található összegzésből –

Forrás: BUKSZ (Budapesti Könyvszemle), 2010, 22. évf., 2. sz., 104-110. old.

A Károli Gáspár Református Egyetem tanszék­vezető egyetemi tanára, az ószövetségi tudományok professzora elsősorban történész- és teológushallgatók számára tette közzé tankönyvét, amely az ókori Izrael történetét foglalja össze a pat­riarchák korától (i. e. II. évezred vége) a Bar Kochba-felkelésig (i. sz. 132-135). Az alcímben jelzett korszakhatárok ugyanakkor kissé megtévesztőek, mert a szisztematikus áttekintés valójában csak Nagy Heródes uralkodásának végéig (i. e. 4) tart, ezután min­dössze hét exkurzusban érint bizonyos újszövetségi témákat (az ún. testimonium Flavianum, Jézus szüle­tésének és halálának időpontja, a keresztény misszió) és a Iudaea római történetével összefüggő kérdéseket (Nagy Heródes utódai, a zsidó háború, a Bar-Koch­ba fölkelés [recte: Bar Kochba-fölkelés].

A szerző maga is tisztában van azzal, hogy szin­te megoldhatatlan feladatra vállalkozott, hiszen az ókori Izrael története mára nem csupán könyvtár­nyi szakirodalommal rendelkezik, hanem egyidejűleg több diszciplína (sémi filológia; teológia; régészet; héber, görög és latin epigráfia stb.) művelését vagy legalább nyomon követését teszi szükségessé; a téma ráadásul olyan súlyos szellemi-ideológiai örökséggel terhelt, amely mellett szinte bármely modem kori történeti téma feldolgozásának nehézségei eltörpül­nek. Éppen ezért akármely „Izrael története” címen megjelent kötet olvasójának nem árt előzetesen tudatosítania, hogy a mű szerzője – metaforikusan szól­va – milyen „kilátópontot” választott magának. Izrael történetét nézhetjük ugyanis a jeruzsálemi Templomhegyről, a samáriai Garizimról, az anti­ókhiai Mons Silpiusról, vagy akár a római Capito­lium ormáról is. A döntés a szerzőé – és az olvasóé, hogy elfogadja-e a tetszőlegesen választott nézőpon­tok valamelyikét. Karasszon mindjárt az előszavában közölt bibliográfiában elárulja, hogy szellemi kilátó­ pontját az európai történeti bibliakritika (azon belül a dokumentarista hipotézis) hagyománya jelenti. A betűrend helyett valószínűleg fontossági sorrendbe állított lista élén nem véletlenül áll Julius Wellhausen (1844-1918), akinek 1886-ban megjelent Prolegomenája talán a legtöbbször idézett mű az Izrael történetében. De előkelő helyen szerepel a listán Albrecht Alt (1883-1956), Gerhard von Rad (1901-1971), Martin Noth (1902-1968), Roland de Vaux (1903-1971), John Bright (1908-1955), valamint az ún. „minimalista iskola” atyamestere, Gösta Ahlström (1918-1992) is.”

(…)

„Tanulságok helyett

Az Izrael története fő része 179 oldalt tesz ki, a jel­lemzően 4-6 oldalas fejezetekhez legalább féloldalnyi ajánlott irodalom járul, és mindezt megfejeli hatvanoldalnyi végjegyzet (222-282. old.). Úgy szá­molom, hogy ezzel nagyjából a kötet felét a „tudomá­nyos apparátus” teszi ki, ám ez mégis megtévesztő. Az ajánló bibliográfiából ugyanis sokszor a nemzet­közi szakirodalom legalapvetőbb (és főként kurrens) munkái hiányoznak – miközben a Protestáns Szemlé­ben az adott témában megjelent cikkeket a bibliográ­fia rendre felsorolja. A nagy múltú és nemzetközi hírű magyarországi Judenwissenschaft pedig mintha nem is létezett volna … Bár az egyes részletkérdésekhez tar­tozó szakirodalom is helyet kap a lábjegyzetekben, azok akárhányszor kisebb exkurzusokká válnak (pl. a hükszószokról: 52 j., Nagy Sándorról: 245. j.) – min­den szakirodalmi hivatkozás nélkül, s ráadásul némely alkalommal olyan stílusban, amely semmiképp sem való komoly történeti munkához (például Heródes házasságairól, 270. j.).

A kötetnek nem ártott volna a komoly szerkesztői munka sem. Akkor talán ki lehetett volna küszöbölni a szövegben lépten-nyomon felbukkanó, zavaró hibá­kat. Ezek között vannak egyszerű helyesírási hibák: a lagidák, ptolemaioszok, szeleukidák nevét például nagybetűvel kellene írni, mint ahogy a Habsburgokat vagy a Tudorokat sem írjuk kicsivel. Nem érthető, miért ír Zeus Olümpioszt: vagyis egyszer miért s, másszor miért sz? (154. old.); a hippodróm pedig rövid o-val íran­dó (167. old.). Ha az elavult, modoros és a magyar­ból régestelen rég kikopott grammateüsz írásmódot használja (152. old.), miért nem ír mindjárt Zeüszt is? Az oktroyált (163. old.) írásmódja is szokatlan, ha nem nyomdahibáról van szó. A Pompeius, Scaurus és más hasonló, kiejtett végződésű idegen szavakhoz nem kötőjellel, hanem közvetlenül illesztjük a ragokat (172. old.). Durva stilisztikai hiba a „menekvést kért” (169. old.); vagy „a zsidók jótetszését azzal is meg akar­ta nyerni” (177. old.) kifejezések használata, az utóbbi nyilván a „tetszését” és a „jóakaratát” szavak konta­minációjával jött létre. Ebben a mondatban: „milyen volt az egyiptomi tartózkodása Izraelnek” (62. old.), rossz a szórend, helyesen: „milyen volt Izrael egyip­tomi tartózkodása?” Komoly tudományos műben így nem hivatkozhatunk: „mindenki mondja ma már a tudományos életben” (74. old.). Kedvencem mégis Dávid, a „frissensült király” (167. old.) – nyilván az újdonsült helyett.

Összegezve az eddigieket: jó volna végre tudomásul venni, hogy a Bibliának és Bibliában foglalt történe­lemnek nem csak a történeti-kritikai alapú tudományos megközelítésmódja létezik. A mainstream akadémi­ai kutatás nem hajlandó elismerni, hogy a „történe­ti-kritika kritikájára” éppúgy szükség van, mint az áltudományos handabandázás elleni küzdelemre. A történetírásnak szüntelenül reflektálnia kell önmagá­ra, máskülönben elveszítheti a lába alól a talajt. Az Izrael története című művet ilyennek érzem: egy zárt, belterjes világ kifejeződésének, amely saját őséül nem Ábrahámot, Mózest és Jézust, hanem Julius Wellhau­sent, Gerhard von Radot és Martin Nothot válasz­totta. Ez a szellemi örökség pedig követelőző és kire­kesztő: a „teljességet” akarja megragadni, miközben rendre önellentmondásba kerül a részleteket illetően; és semmi másról nem akar tudomást venni, csak ami őt igazolja. Ez pedig aligha nevezhető klasszikus érte­lemben vett tudománynak.”

Dekane und Kandidaten: von Kulin bis Sepsi (Dékánok és dékánjelöltek: Kulintól Sepsiig)

Az alábbi írást Genfi emlékmű hozzászólásként küldte be. Mondanivalóját azért érezzük annyira fontosnak, hogy posztként közöljük, mert bizonyítja, hogy azt az intézményt, amely a református értelmiség egyeteme kellene hogy legyen, a református eszményektől idegen, egyetemi oktatásra alkalmatlan banda tartja megszállva és védi éppen a református értelmiségtől. Amikor Sepsi Enikő főtitkár és bölcsész dékánjelölt úgy nyilatkozgat újságoknak és internetes fórumoknak, hogy „legyen a református elitnek egyeteme”, és hogy ide kellene vonzani a református értelmiséget, akkor vagy cinikusan és hidegvérűen arcul köpi a református értelmiséget, vagy annyira naiv és tájékozatlan, hogy maga sem tudja, mit beszél.

Kulin Ferenc megítéléséről megoszlanak a vélemények szerkesztőségünkben. Őt tartjuk az utolsó törvényes dékánnak, akit utódja, Szabó András, puccsal fosztott meg a hivatalától. Tény azonban, hogy a habilitációja miatt, amelyet abban a doktori iskolában valósított meg, amelynek elnöke egyik beosztottjának az APÓSa, zsarolhatóvá vált. Azért nem vetett gátat a MENY ámokfutásának, mert előbb a habilitációját féltette, utóbb pedig professzorsága álmát.

Az utolsó szuverén dékán tulajdonképpen Raffay Ernő volt. Ő – történész lévén – nem függött az APÓStól, és nyugodtan ignorálhatta annak a MENYe által közvetített ultimátumait. Nem engedett a zsarolásnak, és lám, igaza lett: a fenyegetések mégsem váltak valóra. A legtöbb szakot és a Doktori Iskolát az ő uralkodása alatt akkreditálták. Az APÓS omnipotenciája tehát eltúlzott legenda, amelyet a MENY nemcsak terjeszt, hanem fegyverként alkalmaz: „Felveszed állásba, akit mondok, vagy nem akkreditál a MAB”, vagy: „Ha nem rúgod ki, akit mondok, akkor nem akkreditál a MAB.” A Kulin személyére szabott zsarolás pedig így hangzott: „Azt csinálod, amit mondok, vagy nem leszel professzor”. Csoda-e ha Kulin, aki 67 évesen még csak docens, engedelmeskedett, és hagyta eluralkodni a MENYt és bandáját.

Most már nincs a MAB-ban Képzési Ági Bizottság, és a társadalomtudományi kollégiumnak sem APÓS úr az elnöke. Viszont ő az elnöke a professzorcsináló bizottságnak. Talán csak nem azért kaparintotta magához ezt a posztot, hogy hivatali ideje alatt FIÁból és MENYéből is professzort csináljon? És ő az elnöke az akadémiai doktorokat gyártó bizottságnak is. Nagyon nem volna szerencsés, ha azon az egyetemen, amelyen a MENYe regnál, a következő dékán irodalmár lenne, mert már eleve beleszületne egy függő pozícióba. Hacsak nem olyanvalaki az illető, akinek már minden rangja és címe megvan, így se félnivalója, se kívánnivalója nincs APÓStól.

Voltaképp akárki tudna fungálni önálló, szuverén dékánként, ha ezt az APÓSával zsaroló és fenyegető személyt eltávolítanák végre a református egyetemről. Lehetőleg mindenféle egyetemről. Mert szellemi képességei nem erre a pályára predesztinálják.

Az egyetlen tőkéje az APÓSa. Ezt azonban jól forgatja.

Szerző: Genfi emlékmű

Nem kell Kulin mellett egy jó szót se szólni. Gyáva volt minden kritikus helyzetben és egyáltalán. Nem fűződik a Károlin semmi lényeges a nevéhez, csak az, hogy nem tanult semmiből és másodszor is maga mellé vette Szabó Andrást, aki ismét hátbadöfte, hogy a dékáni székébe ülhessen. Szabó megvárta Kulin 65. születésnapját és arra a napra szerveztette a Kari Tanács ülését, ahol leváltották (a születése napján! – stílusos nem?). Persze az ilyen tehetetlen ember meg is érdemli!

Ezúttal nem rohant a sajtóhoz, mint az első kirúgása idején (a HVG-hez), hanem kivárt és cserébe habilitálhatott. A szerencsétlen 67 évesen azt hiszi, hogy professzor lehet a Károlin, ahol Hansági és Szabó nyírták ki, mert a Kulcsár-Szabó klán útjában állt (nem tartozott az érdekszférájukhoz)! Ennyire naívan hülye csak Eisemann volt, ám ő teheti, mert ő a klán abszolút támogatottja lett idős korára, közel 60 évesen. Kulin erkölcsileg nem züllött olyan mélyre, mint Eisemann vagy Hansági. Csak hallgat, pedig sokat tud. (És hát tudjuk, hogy “vétkesek közt cinkos, aki…”) – Betömték a száját a habilitációval és önként fogja be a száját a professzorságért.

Miért ennyire opportunista Kulin? Mert ő egy – a változást idejében nem értő és – betoji antallista, aki inkább kártékony, mint hasznos. Ezek az antallisták nagyobb károkat okoztak a gyávaságukkal, mint a kommunisták, akiket – személyes kapcsolatrendszerük miatt – tudatosan védtek. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb antallista (maga Antall is 1/4-ben anyai nagyapja révén) “érintett” és származásilag hiába áll közelebb a kereszténységhez, mentalitásban mégis a zsidósághoz tartozik; hasonlóan Kulinhoz, aki “feles”. Népiesnek állítódott be (állította be magát?), aztán “liberális nemzeti jelzőt” kapott az áruló Lengyel Lászlóékkal együtt. A szocilizmusban MSZMP-tagként ellenzéki volt a Mozgó Világnál (belső ellenzék), aztán az antallistákkal csak félig váltottak rendszert – éppen az “érintettségük” miatti megalkuvások okán, pl. direkt elmismásolták a Zétényi-Takács-féle kárpótlási törvényt is (amivel az egykor államosított keresztényeket reális kártérítéshez juttathatták volna). Kulin Antall külügyi felelőse volt. Ezek az antallisták aztán beszivárogtak az egyetemi katedrákra (Bod Péter Ákos, Katona Tamás, Jeszenszky, Andrásfalvy Bertalan, Für Lajos stb.) Ezek között elég sok református volt, mint pl. Bod Péter és Für is, akik nem kerültek a református egyetemre (pedig intellektuálisan toronyként magasodnak a törpe és szürke Szabó András fölé!). Nem került be a református egyetemre a református Szegedy-Maszák Mihály sem. Ez Kulin territóriuma lett (a barátját, a rőt Alexa Károlyt hozta magával az egyetemre, aki ugyanúgy komcsi volt a rendszerváltás előtt, és ő is antallistává lett azután az MTI vezetőjeként. Ilyenekkel vette körül magát Kulin (a hasonló a hasonlónak örül alapon), de nem volt képes karakteres dékán lenni: az Ő bűne és gyengesége, hogy Szabó Andrásék kinőtték magukat! És rajta keresztül rátelepedett az egyetemre a Hansági-féle identitászavaros egykori msz(m)p-s és szdsz-es horda (Hermann Zoltán – egyelőre még szólóban, de már készíti a helyet a feleségének – Kovács Árpád mindjárt fiastól, vagy Kun Miklós feleségestől stb. stb.), akik most már mint nagy demokraták és egyetemi oktatók – különféle címekkel, rangokkal – védik a református egyetemet. De kiktől is? Hát a keresztyénektől és a színvonaltól, mert ha nem védenék és nem csak a sajátjaikat engednék be maguk közé, akkor kiderülne, hogy sem nem keresztyének, sem nem színvonalasak, csak az egyetem cégérére és reklámanyagára (meg “küldetés-nyilatkozatába”) írnak mindenféle kötelező szöveget, “mintha egyetem” volna ez a kóceráj a keresztyénség égisze alatt. Na de ezekkel a személyekkel? És ezeknek a munkásságával?
Ez a bűne a gyáva és nem cselekvő Kulinnak és az antallista-féle “úriemberségnek”. Ezek nagyon nem azok – Sepsistől vagy nélküle.